Pintér-Galgóczi Dóra blogja

Szák

2018/06/17. - írta: Galgóczi Dóra

 Hatan voltak. Domború hátuk egy testként hullámzott, amint fel-alá ringatta őket a víz. Fel, alá, soha nem előre. Többé nem.

horgasz.jpg

- Nézd, még egy! – kiáltott a kissrác, apja büszke szemvillanásában mártózva.

Majd húzta, tekerte, a vékony damil hídként feszült világok között. Imént még az övék volt, az ezüsthátúaké. A zöldeskékséget átszelő vonal, az út, csak ők tudták, merre és miért. De mindig volt merre, és voltak miértek. Most, itt – parthoz kötözött, parttalan lebegés. Tükör a bőrük, visszaveri az értelmetlen alig-létet. Talán nem is lét már, várni, hálóba töltődve, tárgyként. Tárgy lett az élet, darab-darab, holnapra már fosztott gerincek, szálkák halmaza. Ők, legalább jóllaknak. De mi közük nekik ehhez?

Csak egy mozdulat lenne. Odaugrani, elvágni, tépni a szákot, a kövek közi börtönt. Titkon és cinkosan, eredjetek! S ha rajtakapnak, a srác és az apja? Annál jobb! Kihívó, lázadó csakazértis-vigyor, egyenesen a képükbe. Vagy csak elsuhanni, tettetett ártatlansággal a móló mellett.

Mégsem ugrom, tépem, vágom. Hátam mutatom az ezüst hátaknak, cserben hagyott ívtestek. Gyáva, gyáva, gyáva, csilingelik a kikötött vitorlások láncai. Mintha szálka döfné a torkom, pedig évek óta nem ettem halat.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://noilelek.blog.hu/api/trackback/id/tr7513889534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása