Galgóczi Dóra blogja

Egyszervoltak

2018/07/07. - írta: Galgóczi Dóra

A lekváros mindig szétfolyt, a kakaósban meg túltengett a cukor, csak úgy korcogott a fogunk alatt. Mégis, alig vártuk. Hogy előttünk a sorban a megtermett endékás végre eldöntse, „mit zucker” vagy „ohne zucker” kéri a tetején. A tizenötöt, halomba rakva a kis kartontálcán. Mi csak kettőt-hármat, szerényen. Mert ugye az üdülőben már úgyis ebédeltünk, az édességből meg nyaralás alatt sem kell a túlzás.

strand.jpg

Nem voltak rajtuk gusztusos barna pettyek, mint otthon Anyáén – az övé valódi tésztából készült, ezek itt, inkább, mint sápadt-olajos meztelen csigák. De a varázs! A büféablakon kinyúló kéz, a birtoklás izgalma. Az enyém! A halványtésztájú, kicsit ragadós, bűvöletes nyár. Igen, az volt beletekerve, örök töltelékként. A nem-sietős reggelek, a fabulonillatú strand, kilyukadt úszógumik, nem is kell az már, kartempó, lábtempó, na látod, fog ez menni! Mint ahogy a tekerés is, pótkerekek nélkül, hisz az csak a dedósoknak való.

Dinnye, a teherautó tetejéről, kilenc forint kilója, és mindig meglékelték. Kárörvendő vigyor, na ugye, Gergő  még most is matekozhat, nehogy meghúzzák a pótvizsgán. Mi bezzeg…!

Felbuggyanó iszap a lábujjak között, kibuggyanó vércseppek, hogy lehetsz ilyen ütődött, ezerszer mondtam, ne menj a nádasba a kiálló torzsák közé. De mikor odasodorta a víz a lasztit! Nem volt Betadine, mégsem kaptunk soha vérmérgezést. Apa a nyelvét tapasztotta a sebre, ahogy még ő tanulta, gyerekként.
És az augusztusi ég, a hűvösödő esték – a szorongató visszaszámlálás. Még  két hét, tíz nap… és vége, felváltja a kétpántos a hátamon, lehet új vagy régi, alig vigasztal, hogy felső tagozatos nagylány leszek. Mikor, mikor jön el újra? Végeláthatatlan messzeség, mire megint ÁCIÓ-t karcolunk a táblára. Ahelyett, hogy élvezném a „még tart” perceit, már siratom. Micsoda hülyeség. Na, mit lógatod az orrod? Mindjárt sorra kerülünk. Mit zucker, ohne zucker?

A büfésor most is ott áll. Csak már Sunday Beach a neve, nehogy egykönnyen kibetűzzék a lurkók. Úgyis koraérettek, minek siettetni? Ájped, ájfon, ájjunkmármegegypillanatra! Hol vannak a térképesre leégett hátak, ja, persze, véd az ötvenfaktoros. Véd, magunk elől is. Mert ha nem vigyázunk, még észrevesszük, hogy most is nekünk süt. A narancskorong, ég és víz peremén. És itt, a büfében is, a palacsintasütő. Csak nekünk. De azóta már nincs endékás előttünk. Van viszont nutellás.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://noilelek.blog.hu/api/trackback/id/tr6414061853

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.