Galgóczi Dóra blogja

Valahol vigyáznak ránk?

2018/10/03. - írta: Galgóczi Dóra

  • Pihenned kéne – figyelmeztette Benjámin Vikit, mikor a lány hirtelen ötlettel a parkba ráncigálta volna őket.
  • Ilyen gyönyörű időben? Nehogy már egy vérvétel miatt összeessek!
  • Nekem nyolc, de döntsetek, mindjárt vált a lámpa. Én viszont kiteszlek benneteket, akár otthon, akár parkban, küldetés teljesítve, nem leszek felesleges harmadik.
  • Sosem vagy felesleges, és amúgy sem padon ücsörgős romantikára gondoltam. Abból volt is, lesz is, igaz? – sandított Benre. Ma viszont kipróbálhatnánk a trambulint, erről álmodoztam ott a kórteremben hetekig!

borito_300_dpi.jpg

Micsoda ötlet, Ben kezdett pánikba esni, mi lesz, ha rosszul lesz, bár senki meg nem mondaná, hogy nemrég még… De lebeszélni is sajnálta volna, épp az a lényeg, hogy úgy érezze, már semmiben nem különbözik a régi, egészséges Viktóriától.

Ki törődik vele, hogy nem vagyunk már gyerekek, gondolta Flóri, és majdnem úgy érezte magát, mint tízévesen azon a születésnapon, a mezőn kerekezve, zöld és kék egybeért, minden más megszűnt. Talpa elhagyta a ruganyos asztalt, lökte feljebb, feljebb, ahonnan ha vissza is esik, tudja, újból elrugaszkodhat. Akárcsak egynaposan a kórházban, meg legjobb barátja, Borka búcsújakor, az összetépett felvételi jelentkezéskor, és talán… ha egyszer vele is találkozik, de ebben még nem lehetett biztos, legfeljebb valaki más, aki felé most repíti a trambulin.

Ki törődik vele, hogy nem vagyunk már gyerekek, gondolta Ben, és végre elfelejtette, hogy milyen gúnyneveket akasztottak rá testnevelés órákon. Most eltűnt a szerencsétlen Mr. Bean, csak Ben maradt, lent hagyva rózsaszín Cyntiákat, lerobbant turmixokat, és a mi lesz holnap szorongásait. Kék és zöld egybeért, köztük csak egy villanásra lehetnek ők szereplők itt, de az épp elég még egy pár ugrásra.

Ki törődik vele, hogy nem vagyunk már gyerekek, gondolta Viktória, és lent hagyta az infúziókat, a virágos kendőt, az erősnek kell lenned szorító cipőjét. Nem, nem vagyok erős, de annyira gyenge sem, hogy ne jöhetne még néhány ugrás. Csak odáig, hogy biztosan visszaérjen a lábam. Mert nem szeretnék fent maradni, még nem, ahhoz túl zöld a fű odalent.

  • Biztos jól vagy? – karolta át a vállát Benjámin, visszalépve az aggódás cipőjébe.
  • Soha jobban – mosolygott kissé kifulladva Viki, de azért nem bánta, hogy három nagy palack jegesteával letelepedtek egy padra. – Ott fenn. Mintha.
  • Mintha – ismételte Flóri.
  • Szeretnétek, ha…? – harapta el Ben.
  • Sőt, biztosan – bólintott Viktória.
  • Aki a telefonban?
  • Neked is?
  • Kétszer.
  • Hozzám még nem szólt. Csak némán hallgathattam. Nem vagyok érdekes.
  • Csak olyan egészben vagy.
  • Egészbeeen? Ben, az egészben. Egész jó.
  • Na ugye. Akkor ebben maradhatunk.
  • Ebben – csavarta vissza a palack kupakját Flóri, és egyiküknek sem volt kedve bármit hozzátenni.

Tudták őt ott fenn, és tudták egymást, ennyi épp elég volt augusztus közepén.

(A regényt most akciósan megvásárolhatjátok a nagyobb könyvesboltokban, például itt is:
https://bookline.hu/product/home.action?_v=_&type=22&id=293673)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://noilelek.blog.hu/api/trackback/id/tr5814278025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.