A tökéletesség csapdájában

Te is hajlamos vagy a maximalizmusra? Egy ideig még azt hinnéd, így a legjobb, mindenben perfektnek lenni. Majd rájössz, mennyi időd, energiád elhasználódik erre! Van kiút, hogy felismerd, épp elég, ha csak „elég jó” vagy!
A legutóbbi könyvemben ezt a témát jártam körül, sok szempontból, sokféle helyzettel. Most néhány részlet a „Legyél csak elég jó(l) – ha már nem vagy tökéletes” című könyvemből.

Hivatástudat(lanság)

 Gyerekkorodtól kezdve sulykolhatták beléd, hogy édesem, vinned kell majd valamire. De, hogy miért, azt gyakran elfelejtik hozzátenni a szülők, a tanárok. Mielőtt bárki rávágná a választ, hogy persze, minél több zsét-lóvét-pénzt-manit szerezni, torpanj meg egy pillanatra: biztosan?

Ha most dühödten összecsapod a könyvet, hogy megint egy álszent szöveg jön arról, hogy a pénz nem számít, várj még egy kicsit. Hogyne számítana, szerintem is! Sőt, egyáltalán nem szégyen, sem felesleges nagyravágyás, ha minél többet szeretnél belőle. Egészen addig, míg értelme van az elköltésének. Mégsem mondom, hogy kizárólag emiatt kelj fel reggel hatkor, és ahelyett, hogy úszni mennél, préselődj át az irodád forgóajtaján. A kereset az én felfogásom szerint nem fő célja, de kellemes és szükséges mellékhatása a munkának. A lényeg a feleslegesség érzésének megszüntetése. Ehhez teljesen mindegy, hogy uborkás üvegeket töltesz meg naphosszat, vagy kanadai ügyféllel e-mailezel. Az viszont fontos, hogy úgy érezd: erre te vagy a legalkalmasabb. Mert Piri sokkal bénábban rakja az uborkát és a levét mellécsorgatja, vagy téged kér megint az ügyvezető igazgató, hogy készítsd el helyette a Powerpoint előadását.

 Kettőn áll a vásár

- Este hulla fáradtan hazaesek a gyerekekkel, mert persze ma is én vittem őket edzésre, ennyit sem vállal. Aztán nekiestem, hogy összeüssek valami vacsorát, mégsem adhatok már harmadszor a héten lekváros kenyeret nekik. Mikor a mosogatás után végre ágyba zuhanok, még ő tesz szemrehányást, hogy nem is törődöm vele. Hát mit vár? Hogy babusgassam, mint egy csecsemőt? Amúgy is olyan, mintha a harmadik gyerekem lenne. Esküszöm, csak teher. Ha belegondolok, hogy annak idején milyen szerelmes voltam… Vagy akkor voltam vak, vagy most, mindenesetre már csak nyűg a vállamon.

Ismerős, ugye? De vajon mit mondana ugyanerre ő, a nyűg, a teher?

- Szóra sem méltat, rám se néz. Mintha levegő lennék. Az nem számít, hogy most ugrottam bele az új vállalkozásba, főleg azért, hogy nekik, nekünk jobb legyen. Egész nap a laptopon dolgoztam, ami neki persze csak haszontalan ücsörgést jelent! Jó, elfelejtettem bevásárolni. Múltkor amikor megcsináltam, az se volt jó, mert nem pont azt a fajta zacskós rizst hoztam amit ő gondolt, és miért hozok már megint gumicukrot a gyerekeknek? Hát, Istenem, szerintem egy kis édességtől nem hullik ki az összes foguk, és ha mindent megtiltunk, annál jobban kívánják majd.
Most meg itt áll nekem mártírképpel. A Szupernő. Én meg a tehetetlen, impotens barom vagyok. Szép. Hová jutottunk?

Tényleg, hová? Kettőn áll a vásár. Mindig. Ha valaha egy kis vonzalom is volt egymás iránt, olyan nincs, hogy csakis az egyik fél hibájából esett darabjaira minden. Ritka eset, hogy valaki olyan személyiségváltozáson megy keresztül, amihez a párjának nincs köze, és nem is tud hozzájárulni a javításához. Főként, mivel a szerelem kezdetén önmagadat szeretted a másik szemében. Így, ha valami elromlott, akkor saját magaddal sem jó már a viszonyod – és ezt érdemes továbbgondolnod, egyedül, higgadtan.

 Kit látsz a tükörben?

 Az önszeretet nem működik, ha most elégedetlen vagy magaddal. Parancsra lehet tornázni, enni vagy nem enni, na de szeretni, azt aligha. Hát ne szeresd. Ne azt az önmagad szeresd, akit eddig láttál a tükörben. Szeresd azt a másikat, akit látni vágysz. Mert már most az vagy, csak eltakarja előled a látványt az a „csak”. Függetlenül attól, mivel foglalkozol, mennyi pénzt keresel, kövér vagy sovány vagy jelenleg – te azt a nőt vagy férfit szereted, akit szeretnél és tudnál is szeretni. Lassan keskenyedik majd a sáv, ami elválasztott tőle és egybeér a két kép. Így tesznek mindazok, akikre ha ránézel, látod, békében élnek magukkal. Észre sem veszed, hogy kicsit görbe az orruk, tökéletesen szépnek látod az arcukat. Nem szabályosan szépnek, hanem olyannak, amelyikre odafigyelnek és nem engedi el a tekintetet. Ők azok, akiken a second hand ruha is úgy áll, mint a százhúszezres Marc Cain modell. (Azt máig nem értem, mi és miért kerül annyiba.) Ők, ha elkezdenek egy új projektet, heteken belül megvan az ügyfélkörük. Nekik megengedi az óvónő, hogy reggel fél óra késéssel hozzák be a gyerkőcöt. A piacon soha nem csempésznek félig rothadt őszibarackot a zacskójukba.
Irigyled őket, ugyanakkor szereted is, mert legalább látod, hogy így is lehet. Lehetne neked is.

 Ha kíváncsiak vagytok a többi gondolatra, a  könyvet megvásárolhatjátok a Libri, Bookline, Líra boltokban!