Jó-e nekünk a panaszkodás?

Merthogy jellemző tulajdonság, az biztos. Lehetne elemezni, hogy csak eme ország lakosaira jellemző, vagy úgy általában, egyre inkább, az emberiségre. Látszólag megkönnyebbülést ad, látszólag kiadjuk a sérelmeinket. Valójában… talán többet árt, mint használ.

A hőség, a főnök, a politika

 Őket szidjuk leggyakrabban. Igen, jogos is olykor! De attól még, hogy ebben-abban hibásak, vajon jobb lesz-e nekünk, ha folyton ezen puffogunk?
A megrögzött panaszkodók szerintem kicsit hárítják a felelősséget. Mert ha másvalaki a hibás, akkor ugye nekik nem kell mozdulni, tenni, gondolkodni. Változzanak meg mások, majd jobb lesz! Én mosom kezeimet.
Bárhol, bármikor találhatsz okot a panaszra. De bárhol, bármikor megfordíthatod a dolgot, és kérdezheted magad is: oké, ez a helyzet, de vajon ÉN hogyan tudok ebből valami jobbat kihozni?
Sokszor órákig hallgatom, ahogy az emberek a kánikulára panaszkodnak. Azt hiszem, a végén már el is felejtik, hogy eredetileg a napsütéstől volt melegük. Mert már attól vörös a fejük, hogy belelovalták magukat egy értelmetlen dühöngésbe. Szegény Nap meg már fogja a fejét, legszívesebben délben lebukna a dombok mögé, csak hagyják már békén.

Igen, van globális felmelegedés és komolyan kell venni. De nem a panaszkodással! Hanem, hogy holnaptól jobban odafigyelek, mit teszek a bevásárlókosaramba, megkérdezem magamtól, vajon tényleg szükségem van-e arra az új termékre amit megvenni tervezek. Közben azért kivárom a hajnalt vagy a koraestét, amikor ki lehet menni futni vagy gyalogolni, ahelyett, hogy a melegre hivatkozva csak ülnék a lakásban.

 Felejtsd el, és nem zavar!

 El is lehet felejteni. Az aktuális panaszunk tárgyát. Átnézek rajta, immunis vagyok vele szemben.

Utazom hazafelé, tömeg a metrón, fülledtség, a lábamra lépnek és nem tudok merre nézni, hogy ne bámuljanak a képembe. Panaszkodhatnék, hogy a nyamvadt békávé, járhatna gyakrabban a busz meg a metró, a sok hülye meg nézzen a lába elé és ne csak a kütyüt nyomkodja.
Ehelyett inkább kikapcsolom az érzékelőgombot magamban. Észre sem veszem, mi vagy ki van körülöttem. Ebből a szempontból szerencsés, hogy író vagyok, és gondolkodhatok egy következő novellán vagy regényrészleten. Ha viszont figyelem a többi embert, az is jó, mert ötletet gyűjtök az íráshoz.  Vagy csak úgy egyszerűen lehunyom a szemem és ott vagyok, ahol lenni szeretnék.
Sokszor olyasmire panaszkodunk, amire nincs befolyásunk. Tehát semmiképp nem tudunk változtatni rajta, ebből kifolyólag teljesen felesleges a puffogás. Bizonygatod, hogy neked most mennyire rossz! Sajnáljanak már végre, a fene egye meg! Hát nem látja senki, hogy szánnivaló vagy? Legalább egy vigasz-szó érkezne. Na itt a kulcs! Hogy vigaszra, odafigyelésre vágysz. Úgy hiszem, ez a legfőbb oka a panaszkodásnak. Akit sajnálnak, arra figyelnek, sőt, szeretik is!
Gondolj csak bele, gyermekkorod meséiben ki volt a szeretnivaló? Talán a gazdag földesúr, akinek mindene megvan? A legnagyobb fiú, akinek minden sikerült eddig? A legszebb hattyú? Dehogy! A szegénylegény, a legkisebb fiú, az árva kislány és a rút kiskacsa. Őket sajnáltad, őket szeretted.
Most, felnőttként bizonygatsz: olyan vagy, mint ők. Elesett, szánnivaló, akit minden gonoszság sújt. Ráteszel egy lapáttal, panaszkodsz tovább. Ha a barátnőd beszámol valami tényleg balul elsült dologról ami bántja, te ráteszel egy lapáttal: - Az semmi! Képzeld, velem mi történt!

Néha jól esik panaszkodni. Nem is ajánlom, hogy teljes egészében leszokj róla. De az esetek többségében jó, ha emlékezteted magad: a panaszkodás egy döntés. Megteszed, vagy nem teszed. A dolgok mindkét esetben ugyanolyanok maradnak, ez viszont biztos. A hőmérséklet 36 fok marad, a busz ugyanúgy késik, és idén sem lesz hosszabb a szabadságod.
Eldönteted, hogy rágódsz és dühöngsz és siránkozol, vagy megnyomod a „kikapcs” gombot. Hátha csoda történik, egy kis saját csodád.