Múlt hétvégén lomtalanítás volt az utcánkban. Egyébként is rendszeresen megválok a felesleges dolgoktól, de ilyenkor kapok egy plusz motivációt. Nem csak a felszabaduló hely miatt jó dolog, de lelkileg is hasznos.
Mit kerestek az életemben?
Sokszor azt sem tudom, hogy léteznek. Majd véletlenül a kezem ügyébe akadnak, már azt sem tudom, hogy kerültek a szekrénybe. Olyan tárgyak, amiket alig vagy egyáltalán nem használtam az elmúlt években. Mégis, most sajnálom kidobni…
Ugye, ismerős a „valamire még jó lehet” gondolata? Na, ez a mondat igencsak veszélyes. Mert ami talán, valamikor jó lehet, az szinte biztos, hogy nem lesz jó. Ha eddig nem, vajon minek kellene történnie, hogy majd egyszer hasznossá váljon? És talán öt év múlva hirtelen megtetszik az az apró virágmintás blúz, amit már akkor sem szerettem, amikor a turkálóban kihalásztam, csak hát olyan olcsó volt? Valamire csak jó lesz, gondoltam akkor is, és szegény, nem lett az.
Selejtezni nem csak praktikus, de élvezetes is. A macskám segít, imádja, ha az ágyra és a padlóra dobálom a szekrények tartalmát, hogy aztán különböző kupacokat alkossak: ez a megtartandó, az az elajándékozásra váró, amaz meg végképp kuka. Estére kiürül három polc és felszabadul tíz fogas. Lehet, hogy semmit nem teszek a selejtezett cuccok helyére, de végre van hely. A tér, az fontos.
A felszabadító „nincs”
A köztudatban a „nincs” egyenlő a hiánnyal, a megfosztottsággal. Birtokolni akarunk, mert ami a miénk, az többé tesz. Vagy mégsem? Miért vagyok több akkor, ha körülveszem magam tárgyakkal, amelyek elszívják a helyet, a gondolataimat? Úgy érzem, már a puszta létezésükkel is elvesznek tőlem valamit. Rám telepednek, fojtogatnak. Ó, nem azt szeretném mondani, hogy utálom őket, dehogy! Csak ebben az idősíkban nem nálam van a legjobb helyük.
A selejtezéssel visszajuttatom őket oda, ahol tényleg szükség van rájuk. Hadd kapcsolódjanak másokhoz, akiknél nem elvesznek, hanem hozzátesznek. Öröm továbbadni, öröm átültetni őket, akárcsak egy virágot. Mozaik a lét, és én úgy helyezgetem a darabkákat, hogy harmóniát alkossanak végül.
Azért jól megnézem, mit hová küldök. Megkérdezem magamtól és a tárgyaimtól is, vajon hová tartoztok? Legtöbbször megérzem a jó választ. És így már nem fáj a szívem értük. Na jó, egy kicsit talán mégis. De ez amolyan jófájás, és ebben megnyugodva válok meg tőlük. Tudom, már jobb helyen vannak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.