Nagyon nyár

Vannak kommersz nyarak. Úszógumi, a gyerek megint újért nyafog, anya meg leadná, ami a derekára rakódott. De majd ősszel, most itt a lángos. Majd jövőre, aranyom, most fogd a régi kék-pirosat. Amúgy is, miért nem tudsz te már úszni? Na, majd apád megtanít. Már megint én, mordul, arrébb húzza a kempingszéket, lement róla az árnyék. Mert az csak úgy jön, megy. Mint a nyár, a kommerszek.

Ez, most, más volt. Mintha az árnyékok is megálltak volna, meg a levegőpontocskák, a rezgők, mikor sokáig nézel pislogás nélkül a kékbe.

- Bemegyek – mondta, ő csak vállat rándított a széken, még hátra volt az utolsó oldal, a kenóeredményekkel. Sosem árulta el neki, hogy játszik, de ha majd… akkor meglátja. Hogy ő is képes. Valamire.

Még csak a bikini peremét nyaldosta. Lépett, a homok moccant alatta. Tenyerével simította a vízfelszínt, kicsúszott az ujjai közül, mint az a tizenhét év, amit együtt. Emlékszel? – kérdezte nagynéha, és ő hol igen, hol nem, de mindig bólintott. Arra biztosan, a leesett fagyigombócra. Nevettek, dehogy érdekelte, mi veszi ki a foltot a szoknyájából. És vett neki újat, puncs-vaníliát, mert akkor még az úszógumira sem gondolt, ami majd esetleg. Aztán jöttek másféle foltok, meg az eldobható meg a betétes, de végre szobatiszta, hurrá, felveszik az oviba, és én mehetek vissza. Mi, hogy még egyet, és még három év? Verd ki a fejedből. Kiverte. A balhét. Hogy mit állsz itt mártírképpel. Azt hiszed, nekem… Nem. Nem hitte, leginkább semmit. Feltette a tegnapi borsót a gázra, mert az is egy nyár volt, cukorborsó, csak aznap keserű. De visszament, ő meg ejtette a témát, akkor már így mondták, csak a témák sikítását nem hallotta senki, amikor ejtés után a földre estek.

Már ellepte a bikinit, a hasán is túl emelkedett. Lassan bele kéne merülni, de ott – jé, egy hattyúpár. Pár, huzamos. És mögöttük hat szürke kishattyú húzta a sávot. Még pelyhesek, de már tudják, merre kell. Ő meg, még mindig nem. Csak azt hitte, egészen eddig, míg meg nem látta őket. Felhasalt a vízre, követte a madárcsaládot, annyira távol, hogy meg ne riadjanak, annyira közel, hogy el ne veszítse. Azt a sávot, azt a nyarat.

Már a parton. Fénylenek a cseppek, hagyja, hogy elinduljanak, megcikázva a hasán, tétovázva, majd bátran előre a lábszárán. Mint ő, ők, a tizenhét alatt. Így kéne, akár a cseppeknek? Indulni, mert a ma is tegnap lesz és akkor már felszáradnak és nincs mire rákérdezni, hogy emlékszel-e.

Végül is, csak három. Akkor is eltelt valahogy, várta a végét vagy félte elengedni. Már milyen nagyfiú. Lassan felesleges lesz az úszógumi. Lelappad, és vele együtt még valami. Pedig idefelé a bejáratnál látta, milyen jópofákat árulnak megint. Főleg az tetszett neki, a pink virágokkal. Elfordult, minek nézi. De most is eléúszik, á, hülyeség, majd megveszi, akinek… Akinek. Nekik, nem? Odasandított, ő még mindig az újság utolsó oldalát böngészte. Haha. Azt hiszi, egyszer nyerni fog, azt hiszi, mit sem sejt, holott évek óta ő veszi ki az összegyűrt szelvényeket a farmerzsebéből mosás előtt. Ha nyerne? Akkor elcserélnék háromszobásra, és vissza sem kéne mennie a három év után, ha nem akarna, de akarna, mert ő nem olyan, mint Vivien, akinek egy sincs és mégis otthon, jár a fitnessbe, nincs is úszógumija, a derekán sem de máshol sem, idén Szicíliában nyaral, majd posztolja a műmosolyos fotóit, mégsem irigyli. Mert ő sosem látta a hattyúkat.

Mögé lépett, óvatosan elemelte kezéből az újságot.
- Mi lenne, ha…?
- Ha? – nézett rá értetlenül, de aztán elindultak a fagyizó felé. A puncsos megint ráesett. A lábára, most nem volt szoknya, a folt meg lejön a vízben a lábszáráról. De egy kicsit hadd maradjon. Hátha megkérdezi, hogy emlékszel-e. Mert a gombócok sosem esnek csak úgy, véletlenül.
- Mi lenne, ha…? -ezt most ő kérdezte, és nem arra gondolt, hogy szeretne-e újabb fagyit. A hattyúkat már nem látták a partról. Csak Petit, épp újra fújta az úszógumit. Jövőre már nem kell. De az a pink virágos, ott a bejáratnál…