Amikor túl sokat élsz kifelé

Szinte kényszert érzel arra, hogy naponta többször posztolj valamit a közösségi oldalakon. Részt veszel olyan eseményeken is, amelyek nem is érdekelnek. Mutatni akarod magad a külvilágnak, különben azt hinnéd, nem is létezel.

Mások tükrébe nézve

 Amikor lájkvadászként szorongva várod, hányan kedvelik egy-egy bejegyzésedet, fotódat, akkor elvesztetted a belső tükrödet. Kívülről jött, ráadásul hamis megerősítésekkel próbálod feljebb tornázni az önbizalmadat.
Inkább kérdezd meg magadtól, hol vesztetted el? Hiszen ha az önbizalom ott lenne benned, akkor szinte mindegy, vajon reagálnak-e a bejegyzésekre, vagy észreveszik-e az utcán, hogy vadonatúj sárga sort van rajtad.

Jó, ne legyünk álszentek, egy-egy őszinte dicséret mindig jólesik, és ez így van rendjén. Örülj neki, köszönd meg kedves mosollyal. De táplálkozz belőle sokáig, és ne kelljen másnap egy újabb elismerésre várnod.

Legnagyobb bajom a sok szelfivel, hogy pont visszájára fordul a cél. Mert aki kiteszi magáról, jópontokat vár cserébe. Holott túltelítődik a pohár, és ellenérzést szül az egész. Jómagam simán leállítom valakinek a követését, aki nap mint nap szelfiket tesz az oldalára. Néha én is szoktam – legfeljebb évszakonként egyet. Amikor tudom, az a kép tényleg én vagyok, ahol valami megérintett, amiért az a pillanat fontos volt. De Isten ments’, hogy ebből szokás legyen. Azt hiszem, akkor leállítanám a saját magam követését is.

Ha lemaradsz, kimaradsz?

 Voltak évek, amikor elég sok rendezvényen önkénteskedtem. Jól esett, tudtam, hogy számítanak rám és számít, amit csinálok. Aztán egyszer csak elég lett. Annyira, hogy kijelentettem, hetekig ki sem mozdulok sehová, legfeljebb a közértig.

Lehet, hogy azért jársz el sok helyre, mert ezzel hozzátehetsz valamit a világhoz, ez volt az én célom is. Lehet, hogy azért veszel részt sokmindenben, mert félsz, hogy ha nem vagy szem előtt, akkor elfelejtenek. Ha ez az indokod, akkor kérdezd meg magadtól: vajon tényleg fontos, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatot ápolj? Részei az életednek, nem csak úgy, hogy egymás mellett álltok, néhány szót váltva, hanem tényleg érdeklitek egymást? Mert ha nem, akkor ugyan miért zavarna, ha elfelejtenének. Inkább örülj neki, mert kevesebb, de igaz barát ezerszer többet ér, mint egy halom alig-haver.

Úgy szoktam elképzelni, hogy az embert körülveszi egy burok. Nem kell aurának hívni, egyszerűen csak egy felhőszerű, áttetsző képződmény. Vannak határai, jól láthatók. Azoknál viszont, akik folyton posztolnak és folyton részt vesznek és folyton „látszanak”, ez a burok túlzottan áteresztő. Eltűnnek a határai, bárki ki-be sétálhat rajta. A burok tulajdonosa pedig lassan sérülékennyé válik.
Alakítsd hát olyanná a burkodat, hogy csak az férhessen hozzád, akit a szíved is vonz. A többiek meg maradjanak szépen kívül.

 „Ha túl sokat élsz befelé, elveszíted a kapcsolatod a külvilággal. Ha túl sokat  élsz kifelé, elveszíted a kapcsolatod önmagaddal.”