A gimnáziumban még irigyeltem azokat az osztálytársakat, akik eltökélten haladtak egy jól megfogalmazott életcél felé. Egyikük már tizennégy évesen tudta, hogy fogorvos szeretne lenni – kitűnő volt a biológia fakultáción, negyedikben be is adta a jelentkezését az egyetemre. Azonnal felvették, és most, több mint húsz év elteltével is fogorvosként dolgozik. Magánrendelése is van, szeretik a páciensek.
Volt, aki tudta, nem a karrier lesz az első. Igazi ősanya típus, lett is hamar négy gyermeke. Feloldódik az anyaságban, így jó, meg sem kérdőjelezi.

Ők az egyenesen haladók. Tudják, megtervezik, megteszik. Vajon csak így lehet? Már látom, hogy sokan, egyre többen vagyunk, akik a kanyargósat választják. Döntenek valami mellett, majd érzések, gondolatok, körülmények felülírják mindezt. És nem baj, ha így van! A cél talán nem is létezik, nem megfogható. Az út, az az igazi!

Akik ismernek, tudják, nálam is így történt. Dilemmázásokkal, hajtűkanyarokkal. Kezdetben iparművész szerettem volna lenni – jól rajzoltam, festettem, és semmi más nem érdekelt ezen kívül. Majd jött a felismerés, hogy milyen rögös ez a pálya, és a legtehetségesebbek is nehezen boldogulnak. Száznyolcvan fokos fordulattal az Államigazgatási főiskolát választottam – némi szülői ráhatás eredményeképp. Mondanom sem kell, hamarosan felismertem, hogy nem az én terepem. Ezzel együtt kitartó voltam és elvégeztem. Közben többször ki akartam ugrani, de a kötelességtudat visszatartott. Kár volt? Dehogy! Ez is jó volt valamire, és talán jó is lesz még.

Majd jött az egészségfejlesztés, itt már jobban ki tudtam bontakozni. De még mindig ott böködött a vágy, hogy az írás felé kéne haladnom. Merjek újból nagyot váltani? Mi lesz, ha…? Ismeritek ezeket a „mi lesz ha”-kat. Elég idegesítőek. Akkor viszont befogtam a fülemet, nem érdekelnek az ellenérvek. Egyszerűen tudtam, hogy ez az utam. És mentem, nem nézve jobbra, balra. Most úgy érzem, otthon vagyok benne. Mint ahogy a természetgyógyászatban is, hiszen ezzel is egy fontos darabkát tehetek hozzá az emberek testi-lelki egészségéhez.

Ám nem csak a munkáról szól az élet. Hosszú évekig úgy képzeltem, nekem az írás és a gyógyászat kitölti az életemet. A családosdi, az legyen csak másoké. Jó vagyok és jól vagyok én így magamban. Nem vagyok magányos, vannak szerető rokonok és igaz barátok. Kerek, egész, megbonthatatlan volt a gömb magam körül. Mígnem…

Mígnem váratlanul megérintett az egészen új érzés. Hogy talán mégsem, és talán mégis. Mégis bennem van egy zsák szeretet, amit nem elég, ha az olvasók és a páciensek felé sugárzok. Sőt, a macskám sem lenne féltékeny, ha mások is kapnának belőlem. Nagyon új és nagyon furcsa volt, ahogy ez bevillant. Eltörölte a tisztán megfogalmazott képet önmagamról. De kaptam cserébe egy másik magamat, amiben azért megőrzöm a régit, de már egy új minőség is belép. A társ, a szerető, az anya.

Most itt állok, és nem bánok semmit, befogadom a váltást, nyílt szívvel nézek a kanyarokra. A részeim. Ha változunk, az értünk van. Mert még kopogtatnak olyan dolgok, amiket érdemes átölelni.