Ma egy nemvidám téma következik. Viszont, nagyon is fontos. Mindenki átéli egyszer és többször. Hogy elveszíti, akit igazán szeret. Kétarcú lény a gyász – mélybe húz és felemel. Megtanítja, hogy az élet csak egy lehetséges formája a létezésnek.
Mindenszentek és Halottak napja közeledtével számtalan cikket, tanácsot olvashatsz arról, hogyan viseld el a veszteséget, hogyan élj tovább nélküle, aki talán mindenki másnál jobban hozzád tartozott. Én most nem vigasztalni szeretnélek, sem pedig megmondani, mit tegyél, vagy mit ne. Csupán megosztani, én hogyan látom a létet és a test elmúlását. Mert a lélek, az nem múlik sosem.
Kölcsön kaptuk
A testünket, igen. Arra a hetven-nyolcvan-száz vagy akár kevesebb évre. Hogy itt legyünk, a földi érzékelésben. Vajon biztosan úgy néz ki egy tulipán, egy karácsonyfa, egy szendvics, ahogyan mi látjuk? Van-e egyáltalán általánosan igaz forma, hang, szín? Azt hiszem, minden szubjektív. Honnan tudod, hogy amit valamilyennek hallasz, látsz, az nem csak a te víziódban olyan?
Az életnek nevezett földi éveket mi gondoljuk valóságosnak. Az is persze, valós, a saját tükrünkben. Ami máshol volt, lesz, azt kizárjuk a létezés halmazából. Holott épp ugyanúgy helyet foglal a világban a most nem érzékelhető mindenség, mint a laptopod monitorja a szobádban.
Az adott pillanatban ugyanazon a helyen testet öltött létek egymás valóságában tükröződnek. Azért, hogy könnyebben kapcsolódhassanak. De van egy bonyolultabb, nehezebben érzékelhető kapcsolódás, ebbe viszont jóval többen tartoznak, mint a földi, látható testek. Sokan mondogatják, elvesztett hozzátartozójukra gondolva: mintha most is itt lenne velem. Így igaz, csak a „lenne” szócskát töröljük ki bátran! Nem lenne. Van.
Azért, mert más módon érzed valakivel a kapcsolódást, az még semmivel sem értéktelenebb. Mindössze sávot váltott, de továbbra is ott halad veled együtt. Fájó és szépséges feladatot kaptál: érezni azt a létet, ami már nem az itteni alakban létezik. Amit kölcsön kapunk, az mindig időleges. A test is.
Onnan jobban tud segíteni
Anyukám tizenegy éve nincs mellettünk. Legalábbis, a kölcsön kapott testben nincs. Ezt elfogadni sosem lehet igazán, legfeljebb beletörődni. Ilyenkor próbál az ember mindenféle magyarázatokat kreálni. Visszapergetni az eseményeket, vajon tényleg nem lehetett megakadályozni? Amikor tényleg mindent elkövettél, akkor is felteszed a kérdést.
A miértek nem akarnak véget érni. Miért pont ő, miért nem sokkal később? Miért én vagyok, akinek nélküle kell tovább menni? A választ sejtettem, csak sokáig nem akartam elfogadni. Ahogy a döntését sem. Mert ő döntött úgy, a betegség, az látszat-héj volt csupán. Mint a dión a burok. A felszín alatt az ő igazsága: úgy érezte, onnan messziről majd jobban tud segíteni. És segít is, minden borús és derűs percben. Hallom a hangját: - Dórikám…!
Ugyanúgy mondja, súgja a tanácsokat, vagy csak hang nélkül, a szemével simít, mint mikor még itt volt a földlakók között. Együtt vagyunk, csak más formában, de a forma az úgyis álságos, a valóság máshol és máshogyan látszik. Akkora belátás kell ehhez, amivel nemigen rendelkezünk – de ha legalább érezzük, talán kicsit könnyebb. Itt és ott egybeér, a mindenség óráinak mutatói egymáson fekszenek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.