Léteznek véletlenek?

A napokban kezdtem el az új könyvem írását. A címe: nincsenek véletlenek. Mert egyre inkább úgy érzem, hogy tényleg nincsenek. Mintha minden okkal és céllal történne körülöttünk.

Elhatározod, hogy veszel egy új kormányvédőt az autódba, de épp bezár az üzlet, mire odaérsz. Magadban dühöngsz egy sort, de mielőtt visszaülnél a kocsiba, rád köszön az ezer éve nem látott barátod, és elmeséli, új munkatársat keresnek a cégükhöz. Pont azzal a végzettséggel, ami neked van. Már régóta gondolkodtál a váltáson, csak nem találtál semmi neked valót. És most…
Ha a bolt nyitva lett volna, nem futottatok volna össze. Talán soha. Most elégedetten ülsz az új irodában, és kit érdekel, hogy azóta sincs kormányvédő az autódban?

Apróságok lépten-nyomon, mégis gyökeresen megváltoztathatják az életedet. Mondhatod, hogy ugyan már, ez csak a véletlen játéka! Vajon az is, amikor életed párjával először találkozol? Éppen ő, akkor, ugyanott, ahol te vagy? A sokmillióból.

Mondhatod, amikor magányos vagy, és épp meglátsz egy gazdátlan cicát az útpadkán. Rád néz, szavak  nélkül is tudod, hogy egymásra vártatok. Mondhatod a lekésett vonatnál, ami miatt ott maradtál az állomáson és közben vettél egy magazint, amiben új gyógyító eljárásról írnak, majd a nagymamád pont ettől gyógyul meg.

Mondhatod egyszer, százszor, hogy csupán véletlen. Ha téged ez nyugtat meg, nem szeretnélek kibillenteni a hitedből. De engem sem fog már megingatni senki abban a hitben, hogy bizony a dolgok sokszor egy nálunk sokkal hatalmasabb erő irányításával történnek. Nevezheted Univerzumnak, Istennek, bárminek. Érzem a létezését. Nem azt jelenti ez, hogy semmi befolyásom ne lenne a sorsomra! Irányítom én is. De akkor tudom jól kormányozni, ha kapcsolódom. A láthatatlanhoz, ami (vagy aki?) rendszeresen megszólít. Ha hagyom elnyomni a világ zajával, hiába szól. Ha olykor befelé figyelek, legfeljebb a természetet engedem közel, akkor meghallom. És az lesz a jó választás.